Rodrigó, a Narancs erősen kábán ébredt reggel. Nagyot nyújtózott és az álmot maszatolva a szeméből körülnézett. „Hát én meg hova kerültem?” Tegnap estéből csak annyira emlékezett, hogy Lucasszal, a Retekkel egy Lila Citrom nevű bárban kissé sok erjesztett zöldséglevet ittak a találkozásuk örömére. Meg rémlett neki még valami ládahegyek, de aztán semmi.

Most meg itt van egy fényes helyiségben, valami sima felületen és nem érti, hogy mit keres itt.

Hunyorogva körülnézett és egy nagy tálban csupa ismeretlent látott egy kupacban aludni. Egy Banánt, egy Almát, egy Szőlőt és valami barnás szőrős kis gömbölyűt. A Banán már túl volt ifjúságán, barnás foltokkal tarkított arcbőre most kisimult, átölelve az Alma kerek derekát szuszogott csendesen. A Szőlő fiatalnak látszott, feszes, duzzadó szemei büszkén sorakoztak a szárakon, kicsit távolabb hevert, mintegy elkülönülve a Banán-Alma páros édes kettesétől. A negyedik kis szőrös valami viszont félve-kíváncsian leskelődött az Alma takarásából.

– Te ki vagy?  – kérdezte suttogva Rodrigót

– Rodrigó, a Narancs.

– És hogy kerültél ide?

– Na azt én is szeretném tudni – felelte enyhén másnaposan a Narancs. – Te ki vagy? Ilyen szőrős kis micsodát még nem láttam.

– Kiwi Kálmán – mutatkozott be a kis szőrős.

(innentől a tréningen írt történet folytatódik)

–  És hol vagyunk?

– Morrisonék konyhájában – mondta, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

„Na ezzel sem jutottam előrébb” – gondolta Rodrigó, akit egyre jobban fárasztott ez az ébredés utáni kérdezz-felelek.

– Na akkor kezdjük előről: szóval Ti hogy kerültetek ide és kik a többiek?

– Minket a piacon vettek meg jópár napja, akkor még jóval többen voltunk, de napról-napra eltűnnek a régi társaságból. Már csak mi négyen maradtunk. Anna, az Alma meg Tóbiás, a Banán már együtt jöttek,  Rudolf de Raisine pár nappal később került hozzánk. És most reggelre Te.

–  de Raisine?

– Szőlő, franciául, de elvárja, hogy így hívjuk.

Rodrigónak rossz érzése támadt a hallottaktól. Napról-napra kevesebben. Hm. Itt valami nem kerek. Jobb lesz innen minél előbb lelépni.

Felmérte a terepet, most már alaposabban, főleg a kijutás lehetőségét keresve. Hosszú konyhapult…hát elég magas egy narancsnak. Ha leugrik, lehet, hogy szétpaccsanna – a nagybátya, Részeges Pepe végezte így: narancsszörpként egy padlón. Egy családban elég egy szörp-végzet. Inkább nézelődött tovább. Hm-hm. – hümmögött magában tovább. Ezzel szokta őrületbe kergetni az anyját is – vigyorgott magában. Na nézzük az ablakokat. Hm, ez egész biztató: a pult egy kanyar után egy ablak alatt folytatódott. Oda simán el tudok gurulni. Kinyitni már más kérdés lesz, meg onnan lejutni is.

Idáig jutott, amikor mocorgásra lett figyelmes a tálban. A Banán ébredezett. Ahogy elengedte az Alma derekát, ő is átfordult. Két hatalmas melegbarna szem nézett Rodrgóra még kicsit ködösen. Ritka szép szemek voltak. És ahogy magához tért gazdájuk, úgy tágultak egyre nagyobbra és nagyobbra, míg Rodrigó azt hitte, hogy elnyeli őt mindenestől. De a pillanat elmúlt, ő még mindig a pulton, az Alma a tálban és nagyon fáj a feje.

– Hát te meg ki vagy? – kérdezte a Banán kicsit karcos hangon.

– Rodrigó, a Narancs, és nem tudja, hogy került ide – csivitelte egyből a kis Kiwi, mielőtt Rodrigó kinyithatta volna a száját.

– Aha. Tóbiás, a Banán vagyok, ő Anna, az Alma, az unokám.

– Unokád? Banánnak hogy lehet alma unokája?

– Génkezelés. Minket nem kérdeztek, így alakult, de akkor is a fiam lánya. Eddig sikerült együtt maradnunk.

A bemutatkozás hangjaira a Szőlő is felébredt, pökhendien mérte végig a Narancsot.

– Egy bevándorló, piha. – fintorgott köszönés helyett. Rodrigó nem reagált, ismerte az ilyen sznob népséget. Akik azt hitték, hogy attól, hogy valami flancos családi névvel rendelkeznek már mindenkinél többet érnek. Pedig azt, hogy ki hova születik, csak a véletlen műve. De az ilyenekkel vitatkozni se érdemes.

– Kálmán mondta, hogy napról napra kevesebben vagytok – kérdezett rá a Narancs az őt legjobban izgató kérdésre.

– Sajnos igen. Pár napja még volt itt pár hamvas Szilva, meg két pelyhes állú Barack, de jöttek a Nagyok és elvitték őket. – válaszolt a Banán. Úgy tűnt, ő a szóvivő a társaságban.

– Nagyok?

– Ja, Morrisonék, ez az ő konyhájuk. Két nagyobb meg két kisebb van, főleg az asszony az, aki eltünteti a társainkat. Bár a két Barackot a legkisebb Morrison vitte el tegnap.

Rodrigóban egyre erősebb lett a menekülés vágya.

– És ti minek maradtok? Vártok valamire?

– Nem, de hova mennénk? – kérdezte csodálkozva az Alma. Ő most szólalt meg először, eddig csak figyelte a Narancsot. Kifejezetten tetszett neki a sármos, jó kiállású, fénylő bőrű idegen.

– Máshova, bárhova. Innen el, ahol csak eltűnnek az ismerőseitek. Meg akarjátok várni, amíg Ti is eltűntök? Én nem akarok addig várni.

– De nagy a szád muchacho. Idejössz és mindjárt főnökösdit játszol? Te akarod megmondani, hogy nekünk mi a jó? – támadott a Szőlő.

– Nem, én azt tudom, hogy nekem mi a jó – vágott vissza Rodrigó – Az, hogy neked tetszik-e vagy sem, nem tudom, de nem is érdekel. Így megfelel? „Ezt a beképzelt majmot” gondolta hozzá.

– Ne vitatkozzatok, ezzel nem jutunk sehova, főleg nem ki. – csitította őket Anna. Igazából ő se kedvelte a Szőlőt, és őszintén nem is haragudott, hogy végre valaki felveszi a kesztyűt. Ő nem szeretett vitatkozni, inkább ráhagyta a másikra, aztán úgyis úgy csinált mindent, ahogy ő gondolta. De most tetszett neki, hogy Rodrigó nem esik hasra a nagyképű Szőlő előtt.

– Akkor Ti is jöttök? – kérdezett vissza Rodrigó a többiekre nézve.

– Én már öreg vagyok – válaszolt a Banán – napról napra kevesebb az erőm, puhulok, barnulok. De Ti, Anna meg Kálmán, menjetek, nektek még van esélyetek. Hogy Rudolf megy-e, majd ő eldönti.

Az Alma meg a Banán egymásra nézett, hosszan, csendben. Némán búcsúztak egymástól. Senki nem szólalt meg, még az a nagyképű Szőlő is érezte, hogy jobb, ha most csendben marad.

– És hogy akarsz kijutni?

– Az ablakon át.

– Hát arra ugyan nem fogsz, hacsak nem tudsz repülni – mondta egyből rosszindulatúan a Szőlő – ugyanis sokadik emeleten vagyunk.

– Akkor más tervet kell kitalálni.

Ekkor belépett a konyhába a Nő, nagy szatyrot cipelve. Odament a hűtőhöz és bepakolta a tartalmát.

A gyümölcsök megdermedve várták, hogy vajon most melyiküket fogja elvinni. Rodrigót is kiverte a víz, és arra gondolt, hogy elkésett. De szerencséjük volt. A Nő rájuk se nézett, kivett a hűtőből egy dobozt, utálkozva felnyitotta és behajította a kukába a bűzlő valamit, a dobozt meg a mosogatóba dobta.

Minekutána távozott a konyhából, a gyümölcsök óriási sóhajok közepette újra a menekülésen kezdték törni a fejüket. Rudolf természetesen ebből is kivonta magát, de a másik háromnak is csak rosszabbnál-rosszabb ötletei voltak. Rodrigónak viszont egyfolytában a Nő mozdulata járt az eszébe, ahogy bedobta a kukába a valamit.

– Na figyeljetek. Mi magunktól innen ki nem jutunk, el kell érnünk, h kivigyenek minket. És erre az egyetlen lehetőség a kuka. Viszont a kukába jelen állapotunkban be nem dobnak – csak ha „megromlunk”. Vagyis el kell hitetni a Nagyokkal, h kukaéretté váltunk, szó szerint.

– De abba belehalhatunk – szólt közbe a Kiwi.

– Nem, ha átverjük őket. Ott a trutyis doboz a mosogatóba, figyeltétek milyen undorral dobta oda a Nő? Na ha olyanok leszünk, miket se fog kímélni.

– De az a valami undorító szagú, én hozzá nem érek – közölte azonnal a Szőlő.

– Akkor Te itt maradsz vagy kitalálsz magadnak valami saját tervet, ilyen egyszerű. – Rodrigó nem volt hajlandó vitába szállni, ha jönnek, jönnek, ha nem, nem. Ő megy.

Anna és a Kiwi összenézett, és egy gyümölcsként elindultak a mosogató felé. Rodrigó a mosogató szélénél érte utol őket. Hát az a valami tényleg förtelmes szagot árasztott, nyúlós, szürkés-zöldes felismerhetetlen trutyi lett a korábbi ételszerűségből. Bemászott a mosogatóba, doboz széléről leszedett egy jó marék gusztustalanságot és erős hányingerrel küszködve magára kente. A Kiwi volt a következő, ő gyermeki örömmel és sokkal kevesebb undorral kente össze magát, neki játék volt. Igaz jó büdös játék, de annál élvezetesebb. Anna vett egy nagy levegőt, nem akart gyengének látszani Rodrigó előtt, becsukta a szemét és maszatolt magára egy keveset. Épp hogy vissza tudta tartani a hányást. De nyelt egy nagyot, összeszorította a fogát és kent még egy keveset magára. Mire visszamentek a tálhoz, már nem is érezte annyira büdösnek magát, kezdte megszokni az orra a szagot.

– Hogy Ti milyen undorítóak vagytok – utálkozott a Szőlő, – menjetek a közelemből, hozzám ne érjetek!

A Banán csak bölcsen mosolygott rajtuk, és magában áldotta Rodrigó ötletességét.

Visszafeküdtek a tálba és vártak. Eltelt fél óra, majd egy, majd lassan délután lett.

Egyszer csak kicsapódott a konyhaajtó és bevágtatott rajta a legkisebb Morrison. És megtorpant a szagtól.

– Anyaaaa! Valami nagyon büüüüüdiiiiiiiiii!

– Jaj, fenébe, ottfelejtettem a rakott zöldség maradékát a kukában! – kiabált vissza a Nő. – Várj, mindjárt jövök!

Pár pillanat múlva belépve az ajtón őt is mellbecsapta a szag.

– Fúj, ez tényleg undorító, na gyorsan dobjuk ki, meg nyisd ki az ablakokat!

Ahogy elment a tál gyümölcs mellett, megcsapta az onnan is áramló büdös. Ránézett a tálra, látta, hogy ezeken a gyümölcsökön is ott a trutyi, és gondolkodás nélkül az egész tálat beleöntötte a kukába. Almástól, banánostól, szőlőstől, narancsostól, kiwistől.

– Na eddig megvolnánk – mondta suttogva Rodrigó, a szemétkupac tetején elterülve. – Ha siránkozni mersz, letépem a szemeidet – mordult oda a már duzzogni készülő Szőlőre.

– Most megvárjuk, amíg kiviszik a szemetet. Onnan majd a kinti kukába kerülünk, majd a szeméttelepre. Na akkor szabadok leszünk végre.

Jó pár nap lesz az még – gondolta – de majd csak eltelik, addig végül is nem rossz társágban lesz. Kiwi kedves, Tóbiás bölcs, Anna roppant csinos és okos – velük nem lesz gond, a Szőlő meg gyáva, csak a szája nagy – úgyhogy vele se lesz gond. Lehet, hogy végül egész jó vége lesz ennek a kis kiruccanásnak.

Rodrigónak igaza lett, valóban pár nappal később egy kukásautó velük együtt kiöntötte a tartalmát a szeméttelepen. Addigra már felismerhetetlenül koszosak és büdösek voltak, de szabadok.

– Most hogyan tovább? – kérdezte Tóbiás.

– Én visszamegyek a barátaimhoz – mondta Rodrigó – ha gondoljátok velem jöhettek.

Összenéztek. Anna odament Rodrigóhoz és megfogta a kezét.

– Én jövök. – mosolygott.

– Én is, én is – ugrált a kis Kiwi. Tóbiás csak bólintott és hunyorgott a szemébe sütő naptól.

A Szőlőre néztek mindannyian egyszerre.

– Hát, ha megengeditek, én is jönnék – mondta tőle szokatlan szerénységgel.

– Persze, gyere, – biccentett Rodrigó – de meg kell ígérned, hogy abbahagyod a nyavalygást, abból mindenkinek elege van már.

– Megígérem.

– Na akkor gyerünk.

És a szeméttelepről az öt gyümölcs elindult az újabb kalandok felé.

http://mesemagia.blogspot.com

Pin It on Pinterest

Share This