– Na, végre! Hát előbukkantál! –  Ma már az ötödik dobozt kutattam át a régi fényképalbum után, de szerencsére nem veszett el. Sajnáltam volna… Amúgy rengeteg fényképünk volt, de az album – az más! Abba a kiemelkedő emlékeket gyűjtöttük össze!

– Anya! Megtaláltam!  Ugye Te is emlékszel erre a képre? Tudod, a szekrény előtt!

Apa szenvedélyes fotós volt fiatal korában, úgyhogy a családunkról sok fénykép készült. Emlékszem, mindig bebújt a szekrénybe, amíg kivette a filmet a fényképezőgépből. Egyszer épp jött hozzánk a szomszéd bácsi, apát kereste, a nővérem pedig készséggel felvilágosította:

-Apa most nem tud jönni, mert a szekrényben van!

 Ezt az anekdotát szinte minden családi összejövetelen előadja valaki, de valahányszor halljuk, ugyanúgy nevetünk rajta.

Eljött minden évben egy nap, amikor apa az egész családot lefotózta.

 Ilyenkor fel kellett venni a legszebb ruhánkat, az új cipőt. Emlékszem, akkor épp egy gyönyörű, rózsaszín ruhám volt, saját anyagából varrt, kék szegélyes pici nyakkendőcskével az elején. A vadonatúj, hófehér harisnyanadrág kicsit még hernyózott a bokámon, a szintén fehér ünneplő cipő orrán pedig még teljesen ép volt a festék…. Imádtam az új ruhákat. Egész álló nap bírtam volna illegetni magamat a nagy kihajtható tükör előtt, énekelve, táncikálva…

 Nővérem egy szép fehér galléros kék ruhát vett fel, a haját copfba fogta, még fehér masnit is kötött bele.  Akkoriban ez nagy divat volt.  Szinte minden kislány óriási masnikkal volt díszítve… nekem rövid hajam volt, ferde frufruval, masni nélkül J.

Anya csinos kiskosztümbe öltözött, nyakában arany lánc.  A frizurája frissen festve – sajnos elég korán őszült, családi örökség.  A szája tűzpiros, még most is érzem a rúzs illatát. Nagyon szép volt!  Ritkán láttam ilyennek, hiszen nem volt mindig ünnep!

 Apa öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben. Tőle ez megszokott volt, mert a munkája miatt szinte mindig így kellett járnia, és nekem pont így tetszett.

Amikor elkészültünk az öltözködéssel, székeket tettünk a ruhás szekrény elé. Azért épp oda, hogy egységes legyen a háttér. Utána apa beállította a fotómasinát: távolság, fókusz, időzítés, stb.  Mindenre gondolt!

Ezek után sorban beültünk a fotóhoz, mint a kislibák : anya, a nővérem, én, és egy üres szék apának.

– Mosoly!  Csííííz! – mondta, és rohant a sor végére, mire kattant a gép. Volt, hogy nem ért oda… Mennyit nevettünk!  Volt még jó néhány kattintás, csííízelés, hiszen akkor még nem látszott azonnal, hogy sikerült-e a fénykép, és biztosra mentünk, ha már így rákészültünk…

– Na, most már átöltözhettek, készen vagyunk! – mondta anya, de nekem nem akaródzott levenni a szép új ruhát.  Semmiképp nem akartam kikerülni ebből a hangulatból, olyan jó volt együtt szépnek lenni, nevetni… De nincs mese, le kell venni az ünneplő ruhát! … ebből bizony adódott némi konfliktus… J

Nagyon élveztem ezeket a fotózásokat, és alig bírtam kivárni, amíg elkészültek a képek!

Amikor aztán összegyűlt néhány tekercs film , apa a  fürdőszobában berendezte a fotólabort. Még most is emlékszem az előhívó- és a fixáló folyadék szagára, a nagyító lámpára, a vörös fényre, de a kedvencem a csipesz volt.  Azzal kellett a folyadékban mozgatni a fotópapírt, és szinte most is látom, ahogy előbb nagyon halványan, majd egyre élesebben kirajzolódott a KÉP.

És igen, ott vagyunk a szekrény előtt, mindenki mosolyog, látod, apa?

 Itt vagyunk mind, csak Te hiányzol.

Pin It on Pinterest

Share This