Csörög a vekker. Anyám álmából riad, fáradtságtól elernyedt teste összerezzen.
– Hol vagyok? Milyen nap van? Jéééézusom, csak nem elaludtam???? – cikáznak fejében a gondolatok. Innen már nincs is megállás.
„Tegnap a tortalapot megsütöttem, a csirke előkészítve, a halászléalap a mélyhűtőben. Micsoda???? Még mindig a mélyhűtőben van???”
– Béla! Erre most nincs időnk, ébren vagy már?! – förmed rá apámra, miközben félhomályban botorkál ki a fürdőszoba felé.
Apám riadtan felül, hirtelen azt sem tudja, mi van. Jaaaa, karácsony. Az őrület elkezdődött. Rápillant az órára, fél hat. Reggel. Normális ez? Teszi fel magában ezt a kérdést immár harminckettedszer. Válasz nincs. Vagyis mégis: hát nálunk ez van.

– Béla! Kivetted mielőtt lefeküdtél a halászlé alapot a mélyhűtőből??? – ripakodik rá anyám kora reggeli kedveskedésképpen.
Dehogy vettem. Mit gondolsz, az én fejem sem káptalan. Hajnalig 1-ig paníroztam a halakat. Mindjárt kiveszem. – válaszol gyermeki daccal, miközben már nyitja a hűtő ajtaját, hogy elkészítse a mai nap első kávéját.
– Ez nem lehet igaz, hogy rád semmiben nem lehet számítani. A legjobb, ha mindent magam csinálok, az a biztos! – csattan fel anyám, amit nyomatékosít a fokhagymás tejjel teli pohár asztalhoz csapásával.  A pohár abban a pillanatban megreped, a tej folyik szét az asztalon, lecsorogva az asztal alatt lévő székre, melyen az éppen félrerakott bejglik pihennek.
– Én ezt nem hiszem el!!! Mindjárt elmegyek itthonról. – tör ki anyámból a hisztérikus zokogás.
Apám felpillant. „Egy” – jegyzi meg gondolatban. Próbálja felidézni, az utolsó karácsony alkalmával  mennyivel is zárult az állás. Nehéz megmondani. De egy valamiben biztos, hosszú lesz ez a mai nap.
A délelőtt dolgosan telik, egymást kerülgetve kavarognak a konyhában. Immár fél kettő. Anyám megkéri apám, hogy keresse meg a spejzben a rumaromát. Apám szokásos komótos módján feláll, bemegy. Megáll a polcok előtt. Szeme fentről-lefelé pásztázza a polcokat, majd vissza. Újra és újra. Keze bizonytalanul elindul a rizses zacskó felé, gondolván hátha mögötte, de menet közben megáll. „Áááá, dehogy! – gondolja – oda csak nem tette.”
– Na mi van már? Nekem szükségem van arra a rumaromára, holnapig kell várnom?
– Itt nincs. Nem találom.
– Az kizárt! – ront be anyám a spejzbe, félrelökve apámat.
Lázasan kotorászik a polcokon a fűszerek között. Semmi. „Áááá, biztosan a pudingok közé tettem.” Semmi. „Akkor a vaníliás cukornál kell lennie.” Hűlt helye. Odaszalad a kosárhoz, kotorászik benne. Biztosan elfelejtette kivenni, mikor reggel hazajött a boltból. Majd valami elkezd derengeni neki…
– Nem hoztam. Meddig van nyitva a bolt? Hogy 2-ig??? Na azonnal kapd magad, mert a gesztenyés koszorú nem készülhet el nélküle.
Apám komótosan előveszi a farmernadrágot, már épp nekiállna az átöltözésnek, mikor megszólal anyám:
– Te még át akarsz öltözni???? Mindjárt kettő óra!!!
– Ki az, aki nem képes egy listát írni és mindent megvenni? – replikázik apám.
– Jól van, akkor nem kell menned sehova, majd én megyek – reagál anyám sértődött hangon.
„Hajaj, mindjárt jön a második kiborulás – gondolja apám – jobb nem kockáztatni.” Szinte észrevétlenül, szótlanul surran ki az ajtón.
Mikor visszaért, bizonytalanul áll anyám elé:
– És most mit csináljak?
– De jó, hogy neked nincs mit csinálni. Bezzeg nekem ezerfelé áll a fejem. Nekem kell megmondanom, hogy mit csináljál? Találd fel magad! És a fa? A fát már behoztad? Jó lenne, ha elkezdenéd feldíszíteni.
Beállítja a fát a helyére. Előkerülnek a díszek. És jön a horror rész: a szaloncukor kötözés. Hogy miért is? Mindjárt meglátod. Megkeresi a távirányítót, benyomja a gombot és már mehet is a műsor. Előtte hever egy szaloncukor halom, kezében a spárga és az olló, szeme félig a tévéképernyőn. A spárgából lemér egy alkar hosszúságú darabot, mindezt megduplázza, majd nyissz. A két végét összeilleszti, csomót köt rá, készít egy hurkot és már benne is van egy szaloncukor, a másik végén a szalagnak újabb hurok, amiben ismét szaloncukor landol. Művelet megismételve vagy ötvenszer. Közben hatalmasakat kacag, az immár huszadszor vetített filmen. Persze mindez feltromfolja rendesen anyám vérnyomását. Ő már reggel óta gürizik megállás nélkül, „Az” meg próbálja magát jól érezni munka közben is.
– A kezed is járjon ám! – hangzik el a vezényszó párszor.
Este hat óra. Nagymamámmal megérkezünk. Azzal a teljesen alaptalan reménnyel lépek be, hogy már csak pár simítás és elkezdődhet a szenteste. Hisz anyám is elmondta, ő már két napja készül, hogy ne jusson mára olyan sok dolog. Szétnézek. A lakás romokban hever, mindenhol dobozok, anyám csapzott hajjal áll a gáztűzhely előtt, pulcsiját lebegtetve sóhajt:
– Nekem olyan melegem van, hogy mindjárt megpusztulok.
Apám a fa előtt áll, kezében összeakadt szaloncukor füzérek és hevesen anyázik.
– Na tudod mit? Jövőre vagy más csinálja ezt, vagy csak a fa alatt lesz szaloncukor egy tálban.
Mamával egymásra nézünk és sóhajtunk. Gyorsan bevetjük magunkat és megkezdődik a katasztrófa elhárítás. Újabb 2 óra telik el. A fa pompázik. Az asztal megterítve. Épp söprögetek. Rajtam már az ünnepi öltözet. Csendesen anyámra sandítok:
– Mondd csak, sokára lesz kész a vacsora?
– Mindjárt ehetünk. Amíg gyorsan lezuhanyzom, kislányom Te csináld meg a majonézes krumplisalátát. Béla, fejezd be a halak kisütését. Anyuka, maga meg pihenjen. És közben felvághatná a süteményeket.
Feladat kiosztva. Eltelik újabb 40 perc. Az asztal megrakva. Legalább 5 féle ételt számolok össze. Végigveszem a süteményeket is. Most hogy kettőről lebeszéltem anyámat, csak 8 féle lett. Végignézek a családomon. Bevallom semmit sem értek. Megtört, fáradt emberek. Roskadó asztal, körülötte üres szívekkel. Üvölteni tudnék. Meghittség? Olyan nálunk nincsen.
– Gyújtsuk meg a csillagszórókat. – kezdeményez anyám, meg sem próbálva mosolyt erőltetve arcára. A színdarab még csak most kezdődik.

Szenteste.

Nálunk.

http://lelekhangolo.com/


Író Születik – azoknak, akik még keresik az útjukat
TörténetMester – azoknak, akiknek még nagy falat egy regény
Mesevarázsló – azoknak, akik hisznek a mesék varázslatában

Rating: 5.0. From 1 vote.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This