Talán életünkben utoljára ülünk egy asztalnál, mindannak ellenére, amilyen magaslatokban és mélységekben jártunk közösen. A helyszín teljesen szürreális. Egy budai kávézó a Lánchíd közelében. Mégis, mikor belépünk a helyiségbe, mintha 50 évvel korábban egy francia kisvárosba csöppentem volna. A pincérek ruhája igazodik a hangulathoz. Meghallom a zenét és elmosolyodok. Nem hiszem el. A zene dallama összemosódik az idegen nyelven beszélők mondatfoszlányaival. Rápillantok. Ő visszanéz. Felmegyünk a galériára. Kinézek az ablakon, gyönyörű látvány tárul elém. A híd, a Duna. Leülünk, rendelünk. Enni is kér. Nem értem. Hogy lehet enni, mikor épp véget ért a világ. Csendben ülök, nem szólalok, elmerülök a látványban. Érzelmeim éppen annyira ambivalensek, mint a kontraszt a kávézón kívüli világ és a benti hangulat között. Hangtalanul sírok. Könnyek áztatják az arcom. Ajkam mégis mosolyra görbül.

Nézem őt.  Imádom. A lényét. Ez az első pillanattól kezdve így volt. Mégis én mondtam ki, hogy vége. Nincs bennem kétely, ezt kellett tennem. Mint amikor sétálsz az utcán és nem gondolkozol rajta, csak egyik lábad után teszed a másikat. Ennek ellenére fáj, megrengeti teljesen a lelkem. Elmerengek.  Elvesztettem őt. Nincs többé mélyen zengő hangja, bőrömet lágyan simogató érintései. Nincs többé férfi az életemben.

De hirtelen űr keletkezik a gondolatban, csend a fejemben. Szinte beleszédülök, ahogy minden gondolatom a feje tetejére áll. Mert valamit megértettem. Elveszíteni bármit vagy bárkit is? Jesszusom, de hisz az teljességgel lehetetlen! Felismerem az emberiség egyik csapdáját, melyben több száz éve vergődik. Adva vagyok én, mindazzal, amit megéltem. A világot csak ennek megfelelően láthatom. S mikor valaki belép az életembe, legyen szó akár csak egy mosolyról vagy éppen mordulásról, valamit kapok. Megtapasztalom a világot és magamat úgy, ahogy csak ő általa tudom. Ahány ember, annyi világban élünk. Amikor találkozunk, ezek a buborékok összeérnek, valamennyire egymásba fonódnak. És ennyivel mindig tágul minden egyes buborék minden egyes találkozáskor. Mikor elválunk, egy nagyobb buborékkal megyünk tovább. Mint mikor egy hógolyó elindul a domboldalon, egyre nagyobbá nőve.

Még valamit megértek: az élet lényege, a kapcsolódás. Elmosolyodok.

Hirtelen újra érzékelem a kávéházat, a zajokat. Egymás szemébe nézünk, mélyen és hosszasan, mintha szeretnénk ezt a pillanatot a végtelenbe nyújtani. Hálás vagyok ezért a pillanatért, ezért a fájdalomért, hisz ezzel is több vagyok. Kilépünk a kávézóból. Én már egy másik világba lépek bele. Biztosan tudom, az élet innentől másképp folytatódik számomra.

Egy utolsó ölelés, egy utolsó csók. Hangtalanul búcsúzunk el egymástól. Elindulok a Lánchídon.

http://lelekhangolo.com/


Író Születik – azoknak, akik még keresik az útjukat
TörténetMester – azoknak, akiknek még nagy falat egy regény
Mesevarázsló – azoknak, akik hisznek a mesék varázslatában

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This