Valaki meghalt a közelmúltban. Nem volt közéleti ember, de valakik számára mégis nagyon fontos és szeretett volt.

Sanyi volt ő, a leg kisebb a négy testvér között. Az idén volt 67 éves.

Többnyire a Honvéd Kórházban töltötte ideje nagy részét. Hol ezt mondtak, hol azt. Már gyógyul, de azután valami más betegség miatt mégis bent kellett maradnia. Egy dolog biztos volt, hogy a mindennapos vérvételeknek egyre rosszabb lett az eredménye. Már alig volt vörös vérsejtje, így kapott egy-pár tasak vért. Vártuk, hogy jobban lesz, de nem lett jobban.

Mi, a hozzátartozói tudtuk, amit nem mondott ki senki: ez bizony leukémia.

Hősiesen viselte a betegséget, de sógorának, amikor az meglátogatta és a sztereotip kérdést feltette: ”Hogy vagy Sanyikám?” Bevallotta, hogy belenyugodott a halálba, de van valami, amit nem intézett el, már nem is fogja, mert nincs idő rá. És bántja. 35 éve élnek együtt Edittel, de nincsenek megesküdve.  Nem tulajdonítottak jelentőséget „annak a papír”nak. Anélkül is szerették egymást. Most szegény asszony lehet, hogy nem kap özvegyi nyugdíjat, a lakásuk feléért illetéket kell fizetnie és így nyomasztó anyagi gondjai lesznek. Hogyan fog majd boldogulni nélküle?

A sógor, aki egy csupa szív és agilis ember volt ígéretet tett ott a betegágy mellett, hogy ne tépelődjön ezen, ő segít majd.

Elkezdett járni az Anyakönyvi Hivatalba, hogy egy gyors, nagyon gyors esküvőt nyélbe üssenek. Lótott-futott, reggeltől estig, hogy beszerezzék a szükséges papírokat.

Ugyanis a várakozási idő minimum egy hónap lenne.

Milyen papírok is kellettek? A Kórházból, hogy a beteg napjai meg vannak számlálva, a nő elváltságát igazoló iratot, hogy elvált az első férjétől.  Igen ám, de időközben visszavette a lány nevét, és az nem volt hivatalosan dokumentálva. Azért is kellett járkálni, kérvényezni, kitölteni, beadni.

Micsoda? Az anyakönyvvezető csak úgy tudja megtartani soron kívül a házasságkötést, ha halálos betegről van szó. A Kórház ilyen papírt nem ad ki, hogy valaki gyógyíthatatlan, halálos beteg.

Kétszer kellett igazolást hozni a Kórháztól, hogy nagyon beteg, hogy gyógyíthatatlan beteg, közben múlt az idő, egyik nap a másik után és szemmel látható volt, hogy valóban halálos beteg. Végre a Kórház kiadta az igazolást. Amikor minden papír együtt volt, akkor azonban az Anyakönyvi Hivatalban nem volt félfogadás. Csak két nap múlva. Az már késő!

A Sógor addig könyörgött az Anyakönyvvezető hölgynek, amíg az megtette, hogy félfogadási időn kívül, eljön a kórházba és lefolytatja a házasságkötési ceremóniát.

Szegény beteg akkor már nem tudott beszélni, pedig az Anyakönyv vezetőnek egy kikötése volt, hogy az „igen” elhangozzék.

A nővérei gyakoroltatták vele: „Mondd ki Sanyikám, hogy: „igen”!”

A beteg érthetetlenül hörgött. Még hallott, még tudta, hogy miről van szó, de beszélni már nem tudott.

Az Anyakönyv vezető hölgy (szőke, törékeny kis nő) bejött a beteg szobába, elővette a papírokat, kiteregette az asztalkán, amin rendszerint az injekciók, a fiziológiás sóoldatok flakonjai vannak, de most üres volt. Magára kötötte a széles, nemzeti színű szalagot és megállt a betegágy végében.”Tisztelt egybegyűltek, azért jöttünk most össze, hogy tanúi legyünk Sándor és Edit egybekelésének.” A vőlegény feküdt a betegágyban, csövek az orrában, szája tátva és kapkodta a levegőt, mellette ült egy széken a menyasszony és fogta a beteg kezét. „Sándor! akarod –e feleségül venni az itt megjelent Editet?”  Mindenki feszülten figyelt, az akaratok titkos erői összeadódtak és a beteg emberfeletti erővel, hörögve kimondta:”igen”.

Akkor a menyasszony következett, az ő „igen”ét a sírás és a kétségbe esés torzította el.

Az Anyakönyvvezető ezennel házastársakká nyilvánította őket. Nővérei, akik a tanúk voltak, meg az ápolónők, akik együttérzéssel részt vettek a szokatlan ceremónián mind a meghatottság könnyeit törölgették. A kis Anyakönyvvezető hölgy már háttal állt a betegágynak és rázkódott a válla.”Ilyen házasságkötésem még nem volt” vallotta meg.

Viszont még hátra volt a házasságlevelek aláíratása. A menyasszonyé könnyen ment, mert leghőbb vágya teljesült, de a vőlegény ujjai olyanok voltak, mintha fából lettek volna, nem mozogtak. A toll kiesett az élettelen ujjak közül. Az egyik nővére fogta a kezét a tollal együtt és nagy üggyel-bajjal leírták a nevét az okmányra.”Hiszen ugyanígy tanítottalak 6 éves korodban is a leckédet írni…”

A családtagok még maradhattak, de az Anyakönyvvezetőt vissza kellett vinni a Hivatalba. Természetesen a Sógor intézte ezt is.

A beteg elaludt, kifárasztották a szokatlan események. A családtagok hazamentek, ki-ki a dolga után, csak az újdonsült feleség maradt.

Délután jött a hír: „Sándor meghalt.”

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This