Hosszú perceken keresztül fagyoskodtam a buszmegállóban, amikor végre bedöcögött a buszom, amely a viszonylag korai órának köszönhetően még majdnem teljesen üres volt.  Felszállta, és hanyagul levetettem magam az egyik ülésére. Kényelmesen elhelyezkedtem, és egy percet azzal töltöttem, hogy – mint mindig – végignézzem a többi utast. Rögtön észrevettem, hogy a velem szemben ülő lány sírt. Hangtalanul zokogott, arcán csillogva folytak végig a könnyek, és még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a kezét, és letörölje őket. Húsz éves körül lehetett, és ha nem sírt volna, akkor talán szépnek mondtam volna.

Utaztunk egy megállót, ahol még több ember szállt fel, csak a síró lány mellé nem ült senki. Felsóhajtottam. Nem szokásom idegenekkel szóba elegyedni a buszon, de… most megesett a szívem a lányon.

– Mi a baj? – kérdeztem.

A lány hirtelen felkapta a fejét, és úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Épp elnézést akartam kérni, amiért megzavartam, de megszólalt, mielőtt megtehettem volna.

– Nincs semmi baj. Csak olyan magányos vagyok.

Szomorkásan elmosolyodtam, majd a mellettem ülő hölgyet meglepve átültem a lány mellé.

– Fel a fejjel, kislány! – mondtam neki huncut mosollyal. – Mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor magányosnak érzi magát, de ez nem a világ vége. Tudod, mindig összefuthatsz valakivel, aki miatt újra azt érzed… nem is tudom, hogy tartozol valakihez. Hogy valaminek a része vagy,

A lány megtörölte a szemét a kabátja ujjába, szipogott egyet, majd a szemembe nézett.

– Például? Nekem senkim sincs. Én minek vagyok a része? Kihez tartozok?

– Például ennek az utazásnak vagy a része, és azokhoz tartozol, akik veled utaznak.

– Csak pár megállót – suttogta a lány, majd újra peregni kezdtek a könnyei.

Újra felsóhajtottam. Valahogy… mindennél fontosabbnak éreztem, hogy megnyugtassam őt. Addig nem szállhattam le a buszról, amíg ez nem sikerült. Újra beszélni kezdtem.

– Pár megálló, néhány perc… néha mindegy. Van, hogy az ember csaj egy pillanatig tartozik valakihez máskor a pillanat hosszú, szinte végtelennek tűnő évekig tart, és egyszer csak véget ér, olyan hirtelen, mint a szempillantás. Olyan ez, mint az élet.

A lány megértően bólintott, majd újra letörölte a könnyeit.

– Miért érzed magad magányosnak, ha szabad kérdeznem? – kérdeztem hirtelen.

– Miért? Soha, senki sem lát, nem szólnak hozzám, elmennek mellettem. Te vagy az első, aki leült mellém… te vagy évek óta az első, és ezt köszönöm.

Rámosolyogtam, ő meg halványan ugyan, de viszonozta a mosolyt.

Hamarosan megérkeztünk ahhoz a megállóhoz, ahol le kellett szállnom. Felálltam a többi utashoz hasonlóan. Egyedül a lány nem mozdult.

– Te még tovább mész? – kérdeztem.

Ő szomorkásan megvonta a vállát, majd bólintott.

– Én mindig tovább megyek – felelte.

– Hát akkor… viszlát! – köszöntem el, és leszálltam.

Megálltam a buszmegállót jelző tábla mellett, hogy még egyszer integessek a magányos lánynak. Végignéztem a buszon, de a lány helye üres volt, mintha… mintha ott sem lett volna. Sőt, nyoma sem volt az egész buszon sem, mintha a föld nyelte volna el.

Töprengve indultam haza. Hová tűnhetett? Még ma sem értem.

 http://dobozmelyi-tortenetek.blogspot.hu/

Pin It on Pinterest

Share This