Most jött szembe velem Facebookon egy ősrégi filmkritika, konkrétan az 1980-as években a Birodalom visszavágról írt egy akkori kritikus, és nem elég hogy megírta a kritikáját, utána még ki is kérte magának az ellenvéleményeket. Az egy dolog, hogy mára már filmtörténeti klasszikussá avanzsált filmről mondta el eléggé lekicsinylő véleményét, végül is nem lehet mindenki jós, de azt amilyen „kategória” alapján mondta mindezt, megütötte a szemem, szívem.

“A művészet célja nem az, hogy kikapcsoljon, andalítson, öncélúan szórakoztasson. A Birodalom visszavág ezt teszi, tehát nem művészet, mégis van helye a szívünkben, ott abban a csücsökben, ahol a táncnak (sic!), a fenékreverősdinek, a Vidám Parknak. (…) Lássátok, de ne higgyétek, hogy műalkotást kaptok”.

Nem azért ütött szíven, mert én magam is nagy Star Wars rajongó vagyok, hanem mert azt a fajta hozzáállást láttam visszaköszönni belőle, ami a mai napig végigkíséri a jobb agyféltekés kreatív írás tréninget ill részvevőit a későbbiek során. És minden olyan művészt, aki a közönségnek alkot, és nem a „magas művészeteknek”, pláne nem a kritikusoknak.

Mert mai napig nagyon nagy közvélekedés szerint az nem művészet, ami „szórakoztat”, amitől jobb kedved lesz, ami boldoggá tesz, amitől kikapcsolódsz, elfelejted a napi problémákat, ami „csak úgy kijön belőled”, könnyedén. Csak az a „művészet” ami szenvedés, komolyság, összeszorított, kikínlódott, megrágott és kiköpött szavak, képek, jelenetek. Ahol érezni, hogy a „művész alkot”. Aminek köze nincs a való élethez. Vagy ha igen, külön meg kell magyarázni a „halandóknak”, erre szakosodott „hozzáértő” kritikusoknak, műértőknek. Már maga a szó is: „műértő” – mintha egy külön kasztról lenne szó, amibe csak beleszületni vagy hosszú évek verítékes munkájával lehetne bejutni, ahova halandó csak vágyakozhat, hogy majd megérti vagy megértetik vele a művészetet… „Na mostmár érted? Ja hogy még mindig nem? Hát komolyan, neked még nagyon sokat kell ehhez művelődnöd kisfiam/kislányom…, maradj akkor csak a kommersznél, a gagyinál, a ponyvánál, a hollywoodi blockbustereknél. Ez neked „magas” művészet. De nem baj, majd én megmondom neked, hogy mi az és mi nem, hogy tudd, mit értesz te meg, mi a te színvonalad.”

Emiatt a művészet-felfogás miatt sorra hullanak el a jobbnál jobb, tehetségesebbnél tehetségesebb  írók, költők, művészek, akik elhiszik, hogy ők nem azok. Mert nekik túl könnyen megy, túl egyszerű, és túl életszerű, élvezetes, túl sokaknak érthető, nem elég elvont, nem kell megmagyarázni. Mert egyszerűen csak jók.

A kritika a bal agyféltekéhez tartozik. Akár önkritikáról, akár másról alkotott kritikáról beszélünk. „A kritika a bal agyfélteke féltékenysége a jobb agyfélteke zsenialitására” – szoktam mondani. És ezért nincs a mi tréningjeinken és utána se kritika. Mert az nem segítség. Amikor ízekre szednek valami olyat, amit valaki a szívéből, érzéseiből teremtett, senkinek nincs joga azt felülbírálni vagy „megkritizálni”, pláne szétcincálni, amit a kritika jelenteni szokott. Persze, tanácsot lehet adni, hogy erre vagy arra fejlődj, nézz utána ennek vagy annak. Vagy ha így vagy úgy csinálod, akkor jobb lehet. De ezek mind tanácsok, amiket vagy megfogadnak, vagy nem. Az ő döntése. És ha nem csinálja úgy, akkor nem csinálja. Véleménye bárkinek lehet, de azt kinyilatkoztatni és egyetlen üdvözítő megoldásként és eredményként deklarálni, pláne ráerőltetni bárkire is – az semmi másról nem szól, mint a nyilatkozó személyiségéről. Márpedig a művészetnek szerintem pont a befogadásról, az eltérések tiszteletéről, a másként gondolkodásról, a toleranciáról, az új nézőpontok megmutatásáról kellene szólnia, nem a sablonosításról. Az nem támogatás, ha földig rombolok. Az a támogatás, ha építek. Erőt, (ön)bizalmat, lehetőséget adni mindenkinek, aki bármiféle késztetést érez az önkifejezésre. Aztán majd eldönti a „közönség”, hogy tetszik-e nekik. Kritikusok nélkül is.


A cikk apropója: http://bigyo.blog.hu/2009/12/23/star_wars_kritika_a_nyolcvanas_evekbol

Rating: 4.7. From 3 votes.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This