Az ablak mellett ült, látszólag az elsuhanó tájban gyönyörködött, de aki jobban megfigyelte, láthatta, hogy megállíthatatlanul folytak a könnyei.

Soha semmi nem fájt még ennyire. Érték már csalódások, volt része kudarcokban. Volt már, hogy elhagyták, becsapták, elveszített valakit. De ez a szívszorító, végtelen fájdalom minden eddiginél borzasztóbb volt. Nem fizikai szenvedés volt ez. Mintha a teste nem is a sajátja lenne, a külvilágot teljesen kizárta, csak lélek volt most, gúzsba kötve, tehetetlenül vergődött a semmiben.

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát, és ez visszarántotta a valóságba.
– Ne szomorkodj! – mosolygott rá kedvesen az ismeretlen fiatalember, mielőtt leszállt a vonatról.
Megpróbált visszamosolyogni a könnyei mögül, de nem igazán sikerült. A túloldali ülésre pillantott.
A férje rezzenéstelen arccal, jéghideg tekintettel meredt maga elé. A páncél amit maga köré vont, áthatolhatatlannak bizonyult.
Minden sejtjében érezte a kétségbeesést. Mint ahogy a szerelmet is a férfi iránt. A megismerkedésükre gondolt. Az első pillanattól tudta, hogy ez a kapcsolat az égben köttetett. A gondolattól végre valóban elmosolyodott.

– Nem adom fel – suttogta maga elé és hálásan gondolt az ismeretlenre.

http://lelektukorkep.blogspot.hu/

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This