Mikor először találkoztunk, ő épp kiverte a kezemből a forrócsokit, amit a kávézóban szolgáltam fel az egyik vendégnek. Ez volt az első bögre forrócsokink. Ő persze hosszan szabadkozott, majd vett a kislánynak egy újat.

Ez volt az első találkozásunk.

A második bögre forrócsokit már ő maga rendelte. Igaz, nyár közepe volt, és legalább harminc fok, de azért kivittem neki. Nem mondhattam neki, hogy “Megőrültél?”, mégiscsak ő volt a vendég. Márpedig a vendégnek mindig igaza van, még akkor is, ha nincs. A borravaló közé csúsztatott telefonszámot azonban csak később vettem észre.

Most pedig itt ülök frissen berendezett lakásunk nappalijában a kanapén, és ő nyújtja felém a bögrét, amiből kifolyt a forrócsoki, mivel túl nagy lendülettel indult el, így sikeresen kilögybölte a felét. De ez nem számít. Én vigyorogva veszem el tőle a bögrét, miközben arra gondolok:

“Van-e elég forrócsokink hátralévő életünkre?”

http://fiokbelitortenetek.blogspot.hu/

Pin It on Pinterest

Share This