Szombat délelőtt, kényelmes, nyugis metrózásnak indult, amikor leült velem szemben egy fiatal lány. Zokogott.

–  Szia, kérsz egy papír zsepit?
– Hagyjál kérlek.
– Tényleg, mit szól bele, ha baja van, hát baja van, hagyja már békén azt a lányt! – szólalt meg egy borízű bariton mellettem. A pasinak krumpliorra volt, arcán egy szemölccsel.

– Miért baj, csak egy papír zsepit akartam adni.
– Jó. Ő meg nem akart papírzsepit. Mit tukmálják folyton magukat?!
A kis hölgy csak szeretett volna segíteni. Talán nem baj, ha egymáshoz szólunk, már bocsánat. Csak azért, mert hallottam, hogy mit mondott. – Egy vörös hajú, vércsehangú hatvanas hölgy éppen most szállt fel. Ekkor láttam, hogy a lány, aki sírt, le is szállt a megállónál.
–  Ez a baj, látja. Senki nem kérdezte magát, mit ugat bele? – jött a szemölcsös bariton.
– Nem ugattam – emelte fel a hangját a vércsehangú. – Csak elmondtam a véleményemet.
– Amit senki se kérdezett.
– Maga szerint baj, ha az ember megszólal? Maga szerint mindenki kussoljon, mi? A maga fajtától lesz bajban ez az ország. Mert mindig mindenkinek megmondják, mit tegyen!
– Én nem mondtam semmit. Maga utasítgat engem, hülye picsa!
– Büdös bunkó, mit képzel magáról?
“Déli pályaudvar, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, megállás után hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék kedves utastársaikat is!”
– Elnézést, le kellene szállni…. – szólaltam meg halkan.
– Anyádnak szólogassá’ be!
– Mindjárt tökön rúglak, aztán megtanulod, hogy viselkedj egy úrihölggyel, paraszt!
Gyorsan leszálltam. A metrót elnyelte az alagút sötétje. Egy darabig még dermedten álltam. Aztán sóhajtottam egyet:
–  Végállomás, kiszállás.
Én kiszálltam. És te?

http://talentummobile.hu/

 

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This