Valamikor a tavalyi évben úgy éreztem, hogy elég. Nem jó passzban voltam. Teljesen megborultam. Érzelmileg, fizikálisan mindenhogyan. Döntöttem. Kell nekem egy jobb agyféltekés rajzolás. Kerestem az interneten, de nem találtam megfelelő időpontban lévő tanfolyamot, viszont találtam valami „Vidi Rita féle módszert, jobb agyféltekés ÍRÁS”. Hát az mi?

Elolvastam miről szól. Hát, hittem is nem is, hogy bárki író lehet. Szeretem a kihívást. Akkor ide vele, gondoltam. Mindig is irigyeltem és nagydolognak tartottam azt, ha valaki írni tud. Közölni ilyen formában. A lényeg az, hogy egy percig sem hittem, hogy írni fogok. Nem is akartam. A jobb agyféltekémet akartam. Ha ló nincs, szamár is jó alapon mivel, hogy nem találtam rajzolást, döntöttem, jó legyen az írás. Jó lesz ez nekem, és jelentkeztem.

Kis kitérőbe mennék. A jobb agyféltekéről én azt gondolom, hogy ott van az, ami nekem kell. Az a nem NORMÁ – lis részem, ami kell az élethez. A nem normális részemet akartam. Nem akartam senki normájának megfelelni. A magaménak sem.

De az élet ismét alakított. Kis falumban ahol élek, lett egy jobb agyféltekés rajztanfolyam pont az író tanfolyam utáni hétvégén.  Gondoltam lemondom a „Vidi Rita félét” de nem tettem. Ma már látom, hogy igen jól tettem. De azért arra is jelentkeztem.

Az író tanfolyamra indultam reggel. Hát minden keresztbe ált. Eltévedtem. De nem is egyszer ám. Már úgy volt feladom. Nem kell ez nekem, és különben is elgondolkodtam az úton ameddig tekeregtem.

– Ezt meg hogy gondoltam? – Kérdeztem magamtól. Azért ez mégis csak egy ÍRÓ tanfolyam. Égni fogok. Én ehhez nem értek – és ehhez hasonló gondolatok próbáltak letéríteni. Ez az egész a bal agyféltekém műve lehetett.

De egyszer csak ott voltam.

Már ácsorogtak az utcán páran. Csatlakoztam, mert úgy nézett ki nem vár bennünket senki. Zárva volt minden. A portás nem tudott semmit a Vidi Rita féle hétvégéről. Ki az a Vidi Rita kérdezte.

Megérkezett egy hölgy, és kedvesen bemutatkozott. Teller Ágnes vagyok a tréneretek. Sarkára állt, közölte a portással, hogy mi most itt leszünk két napig. Nagy dérrel – dúrral felengedett.

Meglepődve vettem észre, hogy trénerünk nem tudja merre, hova irányítson bennünket.

-Klassz –  gondoltam – hová kerültem?

Mellékesen megjegyezte ez az első tanfolyam, amit vezet, ja és nem járt még itt ő sem.

-Na, akkor én most fordulok vissza, itt minden ellenem van. Én nem leszek senki próbababája.

Maradtam.

És meglepetés, meglepetés hátán ültek ezen a hétvégén. Ha Ági nem mondja, hogy ez az első tanfolyama, számomra nem derül ki soha. Olyan profizmussal vezette le azt a hétvégét, hogy egy élmény marad egész életemre.

Írtunk, és felolvastuk írásainkat. És csak néztünk, hogy mennyire jók vagyunk.

Ági azt mondta az első nap, írjuk le a regényünk első oldalát.

Talán most lépek, ha eddig nem – gondoltam.

Megint maradtam.

Írtam és írtam. Felolvasáskor csodálkoztam, hogy mindenkinek tetszett, még nekem is, amit írtam. Most mi van, tényleg író leszek?

Hazafelé menet elöntött a kétség.

 Kell ez nekem? Voltam már annyi minden ebben az életben, éppen csak harangot nem öntöttem. Senki nem fogja elhinni rólam, hogy írok. Ez nem normális. Írónak az ember születik, de nem 50 felett.

Nem foglalkoztam írással ez előtt, olvasni viszont szerettem, bár mire a tanfolyamra kerültem hat verset írtam. Azt nem is értettem.

Jött a tanfolyam második napja. Írói túlzás címen kellett egy történetet írni, ami alatt azt hittem megfulladok a röhögéstől. Ki is kellett mennem. A blogon van ez az írásom „Bűnös táska címen.” Alig bírtam felolvasni a többieknek annyira nevettem. Jól sikerült. Hűha, ez a Vidi Rita tényleg tud valamit.

Nagyon élveztem a többi születendő író palánta társaságát. Annyira építő, kellemes társaság alakult ki, hogy szárnyakat kaptam. De még mindig nem hittem el. Ági felszólította a társaságot, hogy írjuk meg a regényünk utolsó oldalát.

-Ne már! Hogy? – kérdi a bal agyféltekém.

– Hát így – mondja a jobb és csak írtam és írtam. Éppen a napokban került a kezembe, újra olvastam és el sem hittem, még most sem, hogy én írtam. Folytatni fogom. Tudom.

Vége lett a hétvégének. Kicsit féltem marad e valami ebből a lendületből.

Másnap felébredve, kávézgatva figyeltem, hogy mi változott. Vajon író lettem – e? Nem éreztem semmit. Talán nem is változott semmi. Maradtam az, aki.

Megunva saját magam figyelését, mentem a dolgomra. A reggelem indult a szokása szerint. Mosogatógép kipakolása, bepakolása, mosógép ugyanígy. Hiszen hétvégén, tanfolyamon voltam. Gondolatok jöttek mentek a fejemben. A mosónők korán halnak, villant be. Hoppá ezt ki is írta? József Attila.  Jó, de az írónők? Ezek szerint ők is mosnak. Róluk majd írok én.

Ez már megint a bal és jobb agyféltekém vitája lehetett. Szórakoztató volt. Figyelem az agyam, semmi írónős nincs bennem.

– Jó hagyjuk – gondoltam – és mentem a csirkékhez, kacsákhoz. Már vártak. Mindenki körém gyűlt, mint reggelente mindig. Én csak bambultam ki a fejemből. Leültem egy szalmabálára. A kacsák, csirkék körülöttem és néztek. Mintha vártak volna valamit tőlem, és akkor megtörtént. Valószínűleg nem ezt várták. Elindultak a rímek. Jézus még most is emlékszem, hogy a harmadik nap után már paráztam, hogy nem tudok normálisan beszélni sem, csak rímekben.

 Azta, ez meg mi???  Versek rímek, de mi lesz a regénnyel, amit elkezdtem?

A csirkék idegesen rikácsoltak, ahogy szavaltam a „verseket.” Nem vittem papírt. Mindent eldobva röpködő kacsák, csirkék között, akik halálra ijedtek, szaladtam előre, papír ceruza, de már elfelejtettem, ami az előbb még bennem volt, viszont jött helyette más. Ömlött belőlem a rím. Egy nap képes voltam tíz tizenöt verset írni. Mindenhová diktafonnal mentem, vásárolni, fürdeni, csirkét etetni…. A lányom egy hét után komolyan aggódott, vajon leszek e még normális? Őszintén? Én is féltem kicsit. A lakás szaladt a rímek miatt. Alig aludtam. A rímek még álmomban is támadtak. Rémes rímek. Kicsit kiborított, de nagyon is élveztem. Aki nem normális, az nem normális. kellett ez nekem.

Lassan büszke lettem magamra, és örömmel osztottam meg a titkos csoportba az írótársakkal (írótesókkal) a verseimet, persze csak pár hónap múlva. Néhány embert kivéve, senkit nem ismertem közülük. Még is ez a nem NORMÁLIS társaság annyira építő és közvetlen, hogy sajnálnám, ha nem tartoznék közéjük. A tanfolyamon olyan embereket ismertem meg, akik kincsek lettek az életemben.

Ma már nagyon boldog vagyok, hogy kiírhatom magamból, ami megérint, és megtaláltam a módját a közlésnek. Az írás nekem terápia. A testi tüneteim múlnak az írástól. ( ennek elmesélése is megérne egy misét) A jobb agyfélteke maga a boldogság. A jobb agyféltekés írás meg maga a Kánaán.

Író leszek, azt gondolom. Megszületni, tényleg megszületett bennem az író. Azt hiszem erről most, hogy sokat kell fejlődni, mint mikor egy gyermek megszületik, bölcsi, ovi, suli…

Volt versem a tanfolyam előtt, mint már írtam is. Az volt az előjáték.  Emlékszem ma is az elsőre, és itt nem gondoltam, hogy ennek lesz folytatás. Egyik hétvégén hivatalosak voltunk egy barátunk szülinapi bulijára. Ötven éves lett.

-Mit vigyek? – kérdeztem a férjem. Ő úgy gondolta egy üveg Viski jó lesz.

Én azt gondoltam olyan kellene, ami megmarad. Mégis csak ötven. Semmi ötletem nem volt. Éppen az álatokat láttam el, amikor rímek kezdtek özönleni a fejembe. Pillanatok alatt ott volt egy vers a rímekből. Ezek a csirkék tudnak valamit. Rohanás előre. Leírtam. Az egyik mondat nem akart összeállni. Fiam barátnőjét kértem meg olvassa már el, mert nem akar rímelni. Ránézett. Cseréld meg a szavakat, mondja.

– Aszta, csak ennyi? Rímelt. Úristen verset írtam.

Annyira boldog voltam. A szülinapos barát meg is könnyezte.

Fergeteges gyors előjátéka volt ez annak, ami ezután történt, épp csak fogalmam nem volt róla. Maga a tanfolyam első napja talán a fogantatás volt. Születés második nap. Gyors várandóság.

A fejlődésre itt van még az élet.

Vidi Rita az Isten áldja meg mindkét agyféltekédet, hogy ezt nekem, nekünk megteremtetted. Tényleg megmutattad, hogy írni bárki tud, még én is. Köszönöm.

Teller Ági köszönöm, hogy azt, amit tanultál átadtad és felszólítottál, hogy írjam meg az első majd a második oldalát a regényemnek. Így, már csak cirka háromszáz oldal van hátra. Az meg semmi.

Ti ketten olyan lehetőséget mutattatok meg, amiről álmodni sem mertem régen. Ma már igen.

Akkor mondhatom, hogy írónő vagyok, amikor én is írom  nektek, mint a csoportban sokan: ITT A KÖNYVEM OLVASSÁTOK!

Alig várom. Író nő. Még mindig csak ízlelgetem. Méri Leer. Talán ez jó lesz írói nevemnek, de addig még bármi lehetek.

Utóirat. Elvégeztem a jobb agyféltekés rajzot is persze, de had ne mondjam, hogy végig a rímek jöttek ott is. Jegyzetelnem kellett. Három verset írtam a tanfolyamon, azért rajzoltam is. Ez így ugye nem normális?

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This