– Szent ég, mit keresek én itt? Teljesen elment az a maradék eszem is, mikor belementem ebbe a baromságba. Negyvenhét évesen? Biztos a válás ártott meg. Na de ennyire? – Tűnődött egy szeptemberi szombat reggel Rita.

A férje tavaly, az újévi koccintás közben közölte, szerelmes és válni akar. Csak így. Semmi cécó, semmi dráma, semmi megrázó jelenet. Rita azt gondolta had menjen, pár hét turbékolás után úgyis visszajön. Nem jött.

Eleinte még számolta a heteket, sőt a napokat is. Valahol a nyár közepén abbahagyta.

Egyik hétvégén eljött, elvitte a könyveit is a ruhái után. A könyvek kitüntetett szerepet játszottak az életükben. Mindketten megszállott olvasók és gyűjtők voltak. Fiatal házasokként, kevés pénzzel a zsebükben bolhapiacokon vették őket, íratlan szabály volt a házasságukban, hogy névnapra, születésnapra, karácsonyra mindig könyv volt az ajándék.

Tavaly karácsonykor alvajáróként járta a plázákat, ajándék után kutatva a gyerekeknek. Mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna le, úgy riadt fel kábultságából egy könyváruház közepén mikor az eladó megszólította.

– Segíthetek valamiben? Konkrétan keres valamit?

Nem volt képes bevallani, hogy tulajdonképpen semmit, mert akinek keresne valamit, már nem vele fogja díszíteni a karácsonyfát. Inkább vett egy kifejezetten az ünnepek alkalmából megjelent, paleo szakácskönyvet, amit később odaajándékozott egyik kolléganőjének, aki vele ellentétben nagy rajongója a paleo étrendnek.

Valahogy aztán eltelt a karácsony, új év kezdődött, húsvétkor otthon ült egyedül, ahogy nyáron is. Gondolkodott, hogy elfogadja egy gyerekkori barátnője invitálását, menjen vele Rodoszra, all inclusiv. De Rodoszon már volt, öt évvel ezelőtt, megünnepelve a 20.házassági évfordulójukat. Mit tudna még az a sziget mutatni neki? Mit tud még az élet mutatni neki?

Mostanában ezek a kérdések foglalkoztatták, különösen, hogy beköszöntött az ősz, a gyerekek visszamentek az egyetemre, beszorult a rossz idő elől a házba. Egyedül maradt a gondolataival, a kérdéseivel.

– Ki vagyok én, ha nem vagyok feleség, anya és kiváló munkaerő?

– Mit kezdjek a rám szakadt, temérdek sok idővel? Mit kezdjek az energiával, amit eddig főzéssel, mosással, takarítással, a lecke kikérdezésével, külön órákra való rohangálással kötöttem le?

– Mi érdekel, mire vagyok képes? Ha egyáltalán érdekel valami és képes is vagyok rá?

Ezeken a dolgokon eddig soha nem gondolkodott. Mikor is lett volna ideje rá? Suli után szinte rögtön férjhez ment, megszülettek sorban a gyerekek, a GYES után visszament dolgozni egy fogorvos mellé, mint asszisztens és onnantól kezdve munka mellett csinált mindent, minimum két műszakban.

Most meg azon kapta magát, egy teremben ül, egy idegen helyen, idegen emberek között és önmagát keresi. Barátnője és egyben kineziológusa Ica megfenyegette, ha nem kezd magával valamit, tudtán kívül benevezi, a Röpülj pává-ba, népdal kategóriában.

– Le kell magad foglalnod! Ki kell magad teljesítened! Menj emberek közé, próbálj ki új dolgokat! Találd meg Önmagad! Nézz a lényed legmélyére! – agitálta ezekkel a mostanság divatos mondatokkal Ica.

Mikor már nem bírta hallgatni, leült és elkezdte böngészni az internetet. Fazekas tanfolyam, szőnyegszövés, hatha jóga, lakberendezés, esetleg virágkötés, jobb agyféltekés rajz tanfolyam? Van jobb agyféltekés író tanfolyam is, kreatív írás.

– Az meg hogy? Az írás így is úgy is kreatív tevékenység, meg aztán vagy tud valaki írni vagy nem. Olvasni azt igen, azt meg lehet, sőt meg is kell tanulni. De írni? Az tehetség dolga. – mélázott rajta hosszan.

A gondolat viszont beékelte magát a fejébe, nem hagyta békén. Egészen addig, míg rábeszélte magát és jelentkezett.

– Egy hétvége, nem a világ, ha nem tetszik, legfeljebb vasárnap már nem megyek el. – gondolta.

A terem tele lett, csupa nő. A tréner késett, a forgalom, meg elterelés, mindegy, most már itt van.

A délelőtt fénysebességgel száguldott el, egy képről, egy címről, rövidet, hosszút, párbeszédet, esszét. Gyors ebéd. Délután újabb témák.

A nap végén fáradt és zsibbadt aggyal, de hihetetlen energiákkal feltöltődve ért haza. Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy soha meg sem próbálta? Annyit, de annyit olvasott és egyszer sem fogott neki, hogy írjon valamit. Pontosabban egyszer neki futott. Mikor a lánya barátnőjét megerőszakolta és megfojtotta egy vadállat. Tizennégy évesen. Olyan volt az a kislány, mintha a sajátja lett volna, velük nyaralt, evett, ivott, a két lány akár az ikrek olyanok voltak. Akkor egyszer megpróbálta leírni, kiírni magából a fájdalmat, a rettegést és a világ összeomlását, de nem volt képes rá. Többet nem próbálta.

Most meg írt, ráadásul humorosat, még nevettek is rajta. Nem is írt, folyt a tollából a szó, a szóvicc.

A vele szemben ülő lány megkérdezte:

– Neked az életben is ilyen ironikus humorod van?

– Nekem humorom? Nekem nincs is humorom. Én fogászati asszisztens vagyok. Nekem tömőanyag és lidokain van a tarsolyomban, nem humor.

Vagy talán mégis? Gyorsan elszállt a két nap, nem maradt otthon vasárnap sem. Fantasztikus embereket ismert meg, érzékeny, tehetséges embereket. Sírtak, nevettek, felfalták az összes teasüteményt és ropit. Együtt voltak. Igazán.

Egy ember megismerésének különösen örült. A saját magáénak. Egyszerre érezte ijesztőnek és fantasztikusnak azt a gondolatot, hogy mit sem tud magáról. A sok feladat és élete különböző szerepei között elfelejtette kideríteni ki is ő valójában. Mi érdekli, mi okoz örömöt neki, miben tehetséges, mik a gyengeségei, honnan jött és hová megy?

Hosszú idő óta először gondolt másképpen a férjére és kudarcba fulladt házasságára is. Hogyan tudott volna egy másik embert megismerni, ha arra sem szánt időt, hogy magát megismerje.

– Ezt hibázzuk el mindannyian, eszeveszett módon keresünk és tartunk fenn kapcsolatokat, csak magunkkal ne kelljen maradnunk. – gondolta. –  A földi élet legizgalmasabb utazását, befelé a lelkünkbe, halogatjuk, mígnem kicsúszunk az időből és akkor meg már minek.

Az azóta eltelt néhány hétben az írás élete részévé vált, beiratkozott egy művészettörténet kurzusra, megtanult motorozni és minden reggel kocog fél órát. Na, ezt tudta korábban a legnehezebben elképzelni.

Már nincs egyedül! Jó társaságban van, saját magával!

Konklúzió (imádom ezt a szót, bár nem vagyok biztos, hogy jó ide): a szerelem nem a kolera, hanem az adóbevallások idején a legpusztítóbb!

Torontáli Marianna, könyvelő és most már író

Rating: 4.0. From 1 vote.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This