Kora éjszaka volt, amikor Niki hazafelé sétált. A kisváros utcáin senkivel sem találkozott, ilyenkor már mindenki az otthon melegét élvezte. Ő is szeretett volna már ott lenni, ám ahhoz még sokat kellett gyalogolnia. A gyorsan mozgó felhők hol eltakarták, hol láttatni engedték a teliholdat.

Ekkor kegyetlen szél kerekedett. Hűvősen csapott bele a lány arcába, és úgy érezte menten megfagynak a szeméből kicsorduló könnyek. A kiváros elsötétült. Velőtrázó higedet érzett a csontjaiban; de nem maradhatott ott, tudta, hogy tovább kell mennie. A fagyos szél ekkor esőt hozott, s Niki pár perc alatt csurom víz lett. Ettől kezdve még elviselhetetlennebbé vált minden utcán töltött pillanat. Segítségre volt szüksége. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mennie kell, nem állhat meg, különben ott marad a hideg betonon, és hamarosan jéggé dermed.

A következő pillanatban kihallott egy idegen hangot a szélből. Közben egy útszéli fa tövébe húzódott, ami némi menedéket adott számára, hogy ávészelhesse az ítéletidőt. Kereste a hang forrását, de nem lelte. Újra hallotta. Most már be tudta határolni, hogy a hegyek felől érkezik. Ekkor megint hallotta a hangot, de ez most más volt. Majd az elsőt újra. Ekkor már világossá vált számára: többen vannak…

A hangok irányába nézett, a hegyek felől árnyakat látott közeledni. Messze voltak, nem látta tisztán, és még a hideg szél is fújt, ő pedig tovább kapaszkodott a fába. Amint közelebb értek, meglátta az árnyak tulajdonosait. Farkasok voltak. De nem olyanok, melyeket a mesekönyveiben látott, és nem is olyanok, mint amilyeneket a filmekben mutatnak. Hatalmas szürkéskék bundájuk, vaskos lábaik, azokon pedig óriási karmok voltak. Futás közben kivillantották éles, hegyes fogaikat. A szemeik… a szemeik pedig vörösen izzottak az éj sötétjében. Niki megrémült, amikor a két farkas elérte a város határát. Félt, hogy meglátták, azonban az állatok elhaladtak mellette, mintha észre sem vették volna. Niki ámulva nézett utánuk, gondolta, talán visszajönnek. Mit keresnek itt? Mit akarhatnak? – kérdezgette magában, de megszólalni nem mert, nem is tudott volna, hiszen a hideg és a félelem megbénította ajkait. Ahogy a farkasok kiértek a kisvárosból, mintha maguk után húzva ellopták volna a zord időt. A szél elcsitult, az eső elállt, a felhők eloszlottak, s már csak a pocsolyák emlékeztettek arra, hogy korábban esett. Niki összeszedte a bátorságát, és lassan felállt a fa mellől. A fénylő hold tisztán mutatta számára az utat. A lány pedig elindult újra… hazafelé.

 http://anitawekker.eu/

 


Író Születik – azoknak, akik még keresik az útjukat
TörténetMester – azoknak, akiknek még nagy falat egy regény
Mesevarázsló – azoknak, akik hisznek a mesék varázslatában

 

No votes yet.
Please wait...

Pin It on Pinterest

Share This