A napokban, nem sokkal azután, hogy szerencsésen kifogtam az aranyhalat, és egyezséget is kötöttem vele, kedves öreg barátomról, a kerekerdei Varázslóról hozott hírt egy postagalamb. Sajnos sokat betegeskedik – írta – és már több főzetet is kipróbált, de a fránya köhögés csak nem múlik, viszont mivel már nem lát olyan jól, és kicsit összekeverte az arányokat, unja, hogy hol kígyóvá-békává, hol seprűvé varázsolja saját magát. Megkért, hogy vigyek neki egy kis finom falusi mézet és húslevest, így aztán nem volt mese, főztem, perdültem-fordultam és indultam is a Kerekerdőbe.

Ahogyan ott bóklásztam az erdőben, a fejemben töméntelen sok cikázó gondolattal, sikeresen eltévedtem, és a Kerekerdő egyik eldugott szegletében találtam magam, ahol azelőtt még sosem jártam.

Itt sűrűbb volt az erdő, sötétebb is, zordabb és sokkal hűvösebb. Aggódva bóklásztam, egyre jobban félve attól, hogy sosem fogok kitalálni innen, mígnem az erdő egy távoli pontján megláttam végre egy aprócska napsugarat, elkezdtem hát afelé futni. Csakhamar egy színes virágokkal tarkított, napsütésben úszó réten találtam magam, ahol a pillangók vidáman fogócskáztak a virágtengerben. Lehuppantam egy fa alá, mert igencsak elfáradtam a kóricálásban és az ijedtségtől. Alig-alig pihegtem vagy hármat, a fák mögül elém penderült egy furcsa kis manóforma szerzet. Zöld, kunkori végű sipkáját mélyen a fejébe húzta, pirospozsgás arcocskáját egy méretes, a szomorúan lefelé konyuló orr koronázta meg, ruhájára ráfért volna egy kis toldozás-foldozás. Egy pillanatig meredten bámult rám, aztán egy szó nélkül mellém kuporodott a fa alá.

– Szia Ági! Már azt hittük sosem jössz el értünk. – mondta bánatos szemekkel. Na, ha eddig meg voltam lepődve, képzelhetitek, hogy most aztán háromszorosára kerekedett a szemem.
– Ki vagy Te és honnan tudod a nevem? – Kérdeztem döbbenten.
– Aham, szóval nem tudod, hogy hol vagy igaz? – Kérdezett vissza ő. – Ezt itt a Kerekerdő legeldugottabb sarka, a Soha- Meg-Nem-Írt-Mesék szeglete. Nem is tudod, hogy milyen régóta várunk már Rád!

Gondolhatjátok, hogy ettől még jobban elámultam, nagyokat pislogtam, mint a hal a szatyorban, és próbáltam felfogni, mi is történik. De szerencsére a manócska tovább folytatta a mondandóját.

– Tudod Ági, itt élnek azok a mesefordulatok és mesefigurák, akiket még soha senki nem írt meg, és soha egyetlen gyerkőc sem olvasott. Nagyon sokan vagyunk ám! Ugye Te tudsz rajtunk segíteni?

Nagyot nyeltem, de hiába próbáltam, hang továbbra sem jött ki a torkomon a nagy meglepetéstől. Összeszedtem végre minden erőmet és megkérdeztem:
– Hogy hívnak Téged és miért gondolod, hogy én tudnék Neked segíteni?
– Hát éppen ez az Ági – kiáltott fel ő – nincsen nevem, mert még soha senki nem nevezett az nevemen, soha egyetlen Meseíró sem osztott nekem szerepet a meséjében. Ezért vagy Te az utolsó reménységünk, ha új Meseírók születnek a MeseVarázsló kurzuson, akkor talán végre megszülethetnek a mi meséink is, a gyerekek megismerhetnék a mi figuráinkat is. Érted már?

Bőszen bólogattam, bár megszólalni még mindig nem volt könnyű. Azt már meg se kérdeztem, honnan tudja a manó, hogy MeseVarázsló tréner vagyok, hiszen a mesék mér csak ilyenek, bármi megtörténhet bennük. Láttam manócska szemében a felcsillanó reményt és szerettem volna neki segíteni, szerettem volna, ha hosszú orrocskája végre vidáman, büszkén pózolna kedves kis arcán.

– Azt hiszem kezdem érteni. Igazad van, nekem is az a vágyam, hogy minél több Meseíró szülessen, és minél több egyedi, különleges mesefigura kelhessen életre. De előbb Neked kellene segítened nekem. Most készülök a következő MeseVarázsló tanfolyamra, és tudod, az embereket néha nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy bennük is él egy kiváló Meseíró, csak nagyon elbújt, és meg kéne keresniük. A mindennapi nehézségek maguk alá gyűrik őket, félnek és kételkednek magukban. Segíts nekem rávenni őket, hogy legyenek elég bátrak és jöjjenek el a tanfolyamra. Üzenj nekik valamit!

A kismanó először kételkedve nézett rám, de aztán elmosolyodott, arcára az izgatottság piros foltocskákat festett.

– Tényleg azt gondolod, hogy ha üzenünk nekik, mi, a Soha-Meg-Nem-Írt-Mesék szereplői, akkor talán többen eljönnek? – És a választ meg sem várva előhúzott a ruhájából egy kis sípot és megfújta.

Az erdő pillanatok alatt megtelt élettel, és mire hármat pislogtam, különlegesebbnél különlegesebb lényecskék lepték el a rétet, és sorban körénk gyűltek a fa alá. Én ennyi fura kis szerzetet még életemben nem láttam! Tündérszerű, szárnyas csodák, színpompás, ugrabugráló, sosem látott állatkák, sudár, délceg ifjak, és szebbnél-szebb leánykák vidám, bizakodó csivitelésével telt meg a rét.

– Mondd meg nekik, hogy nagyon várjuk őket!
– Hogy legyenek nagyon bátrak, hiszen ők a mi Hőseink!
– Légy szíves súgd meg nekik, hogy mi is nagyon szeretnénk már megszületni és gyerekeket, felnőtteket egyaránt boldoggá tenni!
– Azt üzenjük, hogy sose adják fel, gyakoroljanak sokat és akkor kiváló Meseírók lesznek.
– Ja és üzenjük azt is hogy Ági MeseVarázsló kurzusa sokat fog segíteni nekik! Szárnyakat kapnak majd és varázstollat a meseíráshoz, amit sosem akarnak majd letenni.
– És még azt is hogy azt kívánjuk nekik, mihamarabb váltsák valóra titkos álmaikat, találják meg magukban az elveszett Meseírót, mert mi tudjuk, hogy bizonyosan ott van bennük!

Csak kapkodtam a fejem, alig bírtam lejegyzetelni a sok kedves üzenetet és jókívánságot! A Soha-Meg-Nem-Írt-Mesék figurái azonnal belopták magukat a szívembe, de tudtam, hogy én egyedül kevés leszek ahhoz, hogy valóra váltsam ennyi csodás meseszereplő álmát.

Szeretnél rajtuk, a Soha-Meg-Nem-Írt-Meséken segíteni? Ha igen, akkor én pedig nagy szeretnék Neked segíteni!

Szeretettel várlak a következő MeseVarázsló kurzuson!

Pin It on Pinterest

Share This